Egy hét múlva 22-én lesz, hogy 17 éve meghalt Michael Hutchence.
Hetek óta fejemben van ez a szám, ez a koncertverzió tetszik a legjobban.
Ebbe a szerzeményébe aztán tényleg beleírta az érzését, hiába ismételgeti, hogy nincs egyedül, bizony egyedül érezte magát és tökéletesen látszik mennyire szét van csúszva 5 hónappal a halála előtt már, mégis a könnyeivel küzdő előadása tökéletes, az albumon ugyan ez a szám szinte háttérbe szorul a többi között, de ezen a koncerten ez a csúcs véleményem szerint: