Japán.
A japán emberek nagyon szeretik a játékokat, kütyüket, stb. Elég technokraták is, szeretik magukat sok-sok szerkentyűvel körülvenni, ami azért lehetőleg könnyebbé, jobbá teszi az életüket. Ehhez kapcsolódik két egymáshoz szorosan tartozó történetem.
Mikor első alkalommal jártam Japánban, a szállodai szobámba érve csak idő kérdése volt, mikor látogatom meg a slózit. Kicsit meglepődtem, mert az ülődeszka tele volt nyomó és tekerő gombokkal. Nem igazán tudtam, hogy melyik mire szolgált, ezért csak találomra nyomogattam, tekergettem. Míg nem sikerült arcon spriccelnem magam. Nem röhög! Nem volt vicces, de borítékolható volt. Persze az idők folyamán megtanultam pár funkciót, melegítő, alvázmosó sőt rezgő is volt. Hasonlókat már nálunk is lehet kapni. Egy szó, mint száz, megszoktam az ilyen ülőkéket. Azért még így is ért meglepetés.
Történt pedig, hogy két német haverommal, Stephannal és Carstennel Kobe utcáin csavarogtunk, valami kis kifőzdét keresve. találtunk is egyet. Miután az ételekre mutogatva megrendeltük az ebédet, gondoltam csinálok egy kis helyet. A klotyó ott volt karnyújtásnyira, hiszen ezek a kifőzdék nagyon kicsik, 1-2 asztal fér el bennük. Belépek, és legnagyobb megrökönyödésemre a WC deszka egészen egyszerű volt, csak egy egy digites LED kijelző volt a jobb oldalán hátul. Mivel sürgetett a természet, ezért elsőnek azt intéztem el. Majd el kezdtem tanulmányozni, hogy mégis mit kell megnyomni, hogy a hozott anyagtól megszabaduljak. Semmit nem találtam. Elkezdtem nézni a sarkokat, hátha van valamilyen infra érzékelő, az ajtót, hátha valamilyen mágneses érzékelő van rajta. Sehol semmi. Hát ez így elég gázos. No mindegy, gondoltam, ezt most így hagyom, mert meg sem tudnám kérdezni a japó csávót. Ahogy kimentem, Stephan felállt, gondoltam a slózi felé megy. Gyorsan megállítottam. Mondtam neki:
- Figyú, itt egy "digitális" WC van.
- Mi van???
- Digitális WC.
- Az meg mi?
- Csak egy LED kijelző van a deszkán. Se gomb, se szenzor. Nem tudtam lehúzni a matériát.
- Jó, majd megoldom - és vigyorgott.
Gondoltam, ez tud valamit. No mindegy, lássuk mi lesz! Kisvártatva kijön, arcán tanácstalanság.
- Na, rájöttél, hogyan működik?
- Nem, még nem láttam ilyet - felelte. Pedig ő évente többször is járt / jár Japánban,
- És mi van az anyaggal?
- A tieddel nem találkoztam. De az enyémmel nem tudom mi lesz. - és kicsit vörös volt a feje.
Ezt jól megbeszéltük. Úgy éreztem, hogy ha most este egy ágyban aludnánk, az se teremtene bizalmasabb viszonyt köztünk. Hiába, az ember nem szívesen beszél a materiális hozamáról és annak eltüntetési mikéntjéről akárkivel. Most már bevontuk Carstent is a buliba. Valami megoldás kellett, de lehet, hogy jobban fúrta az oldalunkat a kíváncsiság, hogy hogyan működik. Szóval Carsten bement, és vagy 15 percig nem jött ki.
- Rájöttél valamire?
- Nem... Pedig még szét is szedtem. Darabokra szedtem a borítást, hátha találok valami elektromos szelepet, vagy lábkapcsolót, vagy fényre, infrára érzékeny szenzort, de semmi.
- Hát ez elég ciki. - mondtam. - nem kéne a japán srácot megkérdezni?
- Szó sem lehet róla - mondta Stephan - így is bunkónak, majomnak néznek minket. Ebben maradtunk, bár nekem nem tetszett ez a megoldás. Kifelé menet azért benéztem, mi hagyunk magunk után. Semmit. Üres volt a kagyló. Carsten szépen összerakta a szerkezetet, mert nem láttam rajta semmi problémát. Később kérdeztük a japán haveroktól, hogyan működik, de vagy nem értették, hogy miről beszélünk, vagy nem kaptunk értelmes választ. Valami szenzort motyogtak, de ennyi. Szóval rejtélyes, na.
