Gyertek hozzánk recepciósnak... 
(telefonban kedvesen csicseregni a hívó féllel, közben kollega halkan elsuttogja és mutogatja a baját - mintha akkor jobban érteném és egyben nem zavarna amúgy is telefonáláskor és nem lenne igazi tajparaszt, hiszen látja, hogy telefonban vagyok és nem anyámmal csevegek -, közben a főnök mutogat a lifttől, hogy olvassam el a mélt, mert SOS és a kollegina megböki a vállamat, hogy ő most felmegy kávéért... kösziii). Asszem húzós a mai délelőttöm. 
Eeeez semmi
... Nálunk gyakran ismétlődő szitu: számlát írok, tehát kezelem a hitelkártya-terminált és a számítógépet; közben telefonon tájékoztatok egy érdeklődőt pl. a szobaárakról; és ezekkel egyidejűleg adom ki/veszem át a kulcsokat a vendégeknek/től.
Na, EZEK azok a szituk, amik egy-egy zúzósabb műszak végére úgy el tudnak fárasztani, hogy totál üresnek érzem magam.
Most is itt vagyok egyedül 80 vendégre. Az, hogy közben viszonylag sokat tudok ide írni, ne vezessen félre senkit - vannak üresjáratok amikor valóban nem történik semmi, máskor viszont rettentően fel tudnak torlódni az események, ráadásul tutira működik ebben (is) vmi gonosz Murphy-mágia, mert döbbenetes gyakorisággal fordul elő az, hogy a fent leírt dolgok tényleg egyszerre történnek - valaki jön kicheckolni, ahogy elkezdem a számlát megcsörren a telefon, és közben még el is kezdenek áramlani a népek ki-befelé.
Pedig amúgy én sem vagyok jó a multitaskingban, embertelenül kimerít. Mondjuk, időközben már megtanultam, hogy azon nem szabad stresszelnem magam, hogy várakoztatom a vendégeket (kényszerűségből), mert akkor aztán végképp begörcsölök, kikészülök és elrontok pl. egy számlát, az meg régen rossz.
